Szem-fény-vesztés

 

Tengerszínű 

szemed

két tükrében
feloldódom.
Elég, hogyha
szeretlek
és nincs
más dolgom.
Eget földdel
összeköt
e nagy szerelem,
a pillanatba
foglyul ejtett
nagy végtelen.
Jöttél
s mentél
de itthagytad
az Egységet.
Karjaimnak
erőt ad,
hogy ölelt
téged.
Évezredek
áthömpölygő
tengerében
villanásnyi
visszatérő
fény az éjben.
Istenhez visz,
tőle old el
két szép
szemed.
Nincs már
kérdés,
egy erő van:
a Szeretet.

Igen vagy nem, mindegy is már...
Eltelt így is, vége van!
Új virágszál nem fakad már
Elfeledett hantokon.
Azt hittem, hogy fényes jövő
Születik a karodban,
Tévedés volt, jól tudom, hát
Mindegy mi és merre van.
Megtanultam, jól az ember
azt teszi, ha ráébred:
Ez a világ nem tehet mást,
Megtanít, hogy kedvesed
Soha nem lesz anyád helyett
Anyád, vagy egy jobb éned,
Bármi is van, önmagadnak
Erejéből kell élned.
Ne várd el, hogy más majd tudja
Mi az utad, s elvezet
az ösvényre, hol békéd, lelked
mindörökre megleled.
Jóllehet, hogy elkísér más
egy-egy nehéz fordulón,
Mégis minden megtörténhet:
jó és rossz is, és ha jól
figyelsz olykor, azt is látod
minden dolog egyre megy.
Te teremted igaz hittel
minden jövőképedet,
S a végén látod csodálkozva
hogy a jót s a szépeket
a bánattól végsősoron
Különvenni nem lehet.

Só. Víz. Levegő.

Boldog fájdalom.

Én. Te. Nevető

árnyak arcodon.

Hullámok tengerén

Szárnyra kap szívem.

Jártam már itt párszor.

Itt voltál velem?

Nevettünk már együtt

a Föld e szegletén?

Vagy sírás volt a részünk,

fájdalmas remény?

Ki mondja meg, az élet

miért vetett oda?

Honnan jött a nagy vágy?

Vagy álmok ostoba

játéka voltam? S téged ott

a talján sziklák tövén

a véletlen hozott?

Megtörténhet minden.

Csak ez visszhangozott

a sziklák közt és bennem.

És nem volt senki ott.

Csak én és te, s a víz, 

mely titkot suttogott!

Szögesdrót van a szívekben is.
Nem lépünk már át határokat.
Kerítéssel védjük ott is
Kőbe dermedt magányunkat.

Átjutni ezen meg ne próbálj!
Kitoloncolás a vége úgy is.
Azt hittük, hogy védelem lesz,
Leharcolt lelkünknek örök bázis.

A kerítés mögül figyellek.
Te a saját rácsod mögött.
Vasrács szövete el nem mállik,
Magányom lett a te börtönöd.

Átjuthatnék? Átjuthatnál?
Lesz még páneurópai piknik?
Egyszer, talán, ha megmozdulnál...
Lebonthatnánk a falaink mind.

Csendben feküdt, az éj alatt.
Érezte, nem jön többé napra nap,
mert elment az "egyszervolt".
Bénult szíve az érfalat
feszítette, s ha nem marad
holnapra más, csak húscafat
Hát az sem lenne már áldozat.
Hisz' mit tehet, aki hátrahagy
Életeket és sorsokat,
Hogy ne lássa azt, mi legfontosabb:
Az egót feltörő vágyakat.
Hol páncélját vesztett lovag
Reszket, mert látja, a szárnyakat
Szegő indulat újra és újra
Alulmarad. Azt hitte, hogy ha mást mutat,
Mint mit szíve súg, s jól halad
Az ész által jelölt pontokat
Valóra váltó sors alatt,
Nem kell majd látni, hogy Istene
Szíve igazát meglelni küldte őt ide.
S most elveszett, mert gyáva volt,
Hamis vágyaknak udvarolt,
Az igazat meg leláncolta. S hitte
Hogy a csalást csak ő érezte,
És élete ettől majd gondtalan,
Bár hideg fényű. De számtalan
Angyal várt arra, hogy egy napon
A Lélek valódi fénye felragyog.
És teremt egy jobb s szebb holnapot!

És egyszer csak rájössz, hogy minden mozzanat ezt a napot készítette elő, minden történés előjele volt a befejezésnek.
És mostmár azt is tudod, hogy minden okkal történt, jól látod, hogy összefüggések kristálytiszta láncolata vezetett idáig. Előjelnek is tekinthetted volna, most, hogy már látod a történet teljes ívét, okolod magad, hogy vajon miért nem figyeltél fel a jelekre. Ugyanakkor azt is tudod, hogy végig kellett járnod ezt az utat, hogy megtapasztald az életnek ezen színeit is, és alázattal fogadod, mert nem csak veszteség, és nem csak boldogság, hanem e kettő édes-keserű keveréke ömlött rád annyi éven keresztül. És mostmár azt is látod, hogy minden pillanat arra szolgált, hogy jelzőfényként jelölje ki a határaidat.
Rajtad áll, hogy mit kezdesz vele!

Forrás: Bíró Zsófia

Ha egyszer majd másképp,
Akkor talán még
Én sem félek majd
A jövőtől nélküled.

És egyszer majd magamban
Maradtan is szabadon
Megtalálom fényességes
Erejét Isten kegyelmének.

Mikor majd minden tét
Egy távoli ködbe vész,
S a holnap nem lesz egyéb
Mint egy lehetőség,

Akkor talán megérthetem,
Minden falat én építettem
És minden csoda csírája is
Itt van kezdetektől a szívemben.