Függöny mögött

A függöny mögül nézlek. Ahogyan a pohárért nyúlsz, bort töltesz, átnyújtod. Otthonosság van minden mozdulatban. A legkisebb átöleli a derekadat, szinte öntudatlan az érintés, már fut is tovább. A tévében a híradó hangjai, a Nő rád néz, tétova a gesztus, félszeg a pillantás,  tán egy simogatás fulladt ki a levegőben. Egy lemondó legyintéssel fejezi be a mozdulatot, nem rosszallóan, talán csak saját hirtelen jött bátorságától megrémülve.
Az otthonod. És én, mint egy tolvaj, a sötét ablak mögött figyellek. Egy macska tűnik elő a semmiből, lábamhoz ér, de megy is tovább. A saroktól még visszanéz, megrovó pillantással figyelmeztet, tolvajoknak itt semmi keresni valójuk. Nem lopunk, sem érzelmeket, sem szem elől elrejtett, meghitt mozdulatokat.
És én, a szerelemkoldus utána indulok. Megyek haza...
A tegnapi napra gondolok. Amikor függöny mögül néztelek. Akkor én voltam bent, s te kint. Már csak a hátadat láttam, ahogy a kocsid ajtajához léptél. Nyakad finom bőrén még ott volt a búcsúcsók párája, karodban az utolsó ölelés emléke. A felszakadó sóhaj párát hint az ablaküvegre.
Az otthonom. És én, mint egy tolvaj, a sötét ablak mögött figyellek. Elmentél haza...

Hiányod felszántja lelkem
Kopár, teremni képtelen földjét.
S a szántás barázdáiban
Egyszer csak új élet fakad...